Az Univerzum Benned van!

Az elkülönültség érzése

Publikálva Kategóriák: Életrészek

Az elkülönültség érzése

Az elkülönültség érzése az, mellyel sokak birkóznak meg nap, mint nap. Amikor úgy érzed, hogy csak magadra számíthatsz, hogy nem ért meg senki, hogy egyedül vagy az élet viharaiban, akkor valójában ezzel az érzéssel küzdesz. Az egységről való leválást sokan élik meg rosszul, és a tudatalatti folytonosan visszatér erre az érzésre, az elkülönültség érzésére. Ha önállóan nem tudsz megküzdeni vele, ajánlott meditáció alatt az összetartozás érzését erősíteni magadban. Mindig tudd, hogy az Univerzum része vagy, és sosem vagy egyedül. Csupán tanulni jöttél, tapasztalni, de az egység része vagy, és az elkülönültség érzése, csupán illúzió...

Hogyan tartják össze az érzelmek a különálló én illúzióját, az elkülönültség érzését?

Ha alaposan megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a félelem a felelős érzelmi én érzetünk épségéért. Nos, miért félünk annyira? Azért, mert azt hisszük, korlátozottak és különállók vagyunk. Olyasvalakinek képzeljük magunkat, akit bántódás, sérülés, sérelem érhet.

Saját vizsgálódásunk segítségével meg kell látnunk, hogy ez az én érzet, ez az elkülönültség érzése illúzió csupán. Nem igaz. Egy önmagunknak mondott apró hazugság. Ez az apró megállapítás — hogy az a személy vagyok, akinek képzelem magam — nyit meg minket a félelem számára. Mert az a személy, akinek képzeljük magunkat, szintén azt képzeli, hogy bármely pillanatban bántódás érheti. Ez az illuzórikus én érzet nagyon veszélyesnek látja az életet. Egyszer csak megjelenik valaki, mond valami bántó dolgot, és az illuzórikus én érzet máris konfliktusba, fájdalomba, szenvedésbe merül. Nem érezzük biztonságban magunkat, mert az én érzetünk nagyon könnyen megsérülhet.

Ez az érzet, mely szerint különálló én vagyunk, gondolatok és érzések keveréke. Érzelmeink nagy része abból fakad, amit gondolunk. Nyaktól lefelé a testünk egy másológép: azt másolja, amit az elménk gondol. Test és elme összekapcsolódik, mint az érem két oldala. Azt érezzük, amit gondolunk. Amikor megjelenik bennünk egy érzelem, valójában egy gondolatot tapasztalunk. Maga a gondolat gyakran tudattalan. A bámulatos az egészben az, hogy az érzelmi központunk, a szívközpontunk úgy tesz hatalmas szívességet nekünk, hogy érzés formájában lemásolja a gondolatot, nagyon valóságos, élénk, érezhető érzetekké alakítja a fogalmakat.
Amikor az elme szintjét és a szív szintjét említem, úgy tűnhet, hogy két különböző dologról beszélek. Valójában egy jelenségről van szó: test és elme, érzés és érzelem ugyanazon érem két oldala.

Ahogy elkezdünk felébredni az elme szintjén és az érzelmek szintjén lévő megakadásokból és azonosulásokból, rájövünk, hogy nincs senki, akit bántódás érhet, nincs senki és semmi, akit és amit fenyegetne az élet. Az igazság az, hogy mi vagyunk maga az élet. Ha látjuk és érzékeljük, hogy az élet teljessége vagyunk, akkor nem félünk tőle többé; nem félünk többé a születéstől, az élettől és a haláltól. De amíg nem így látjuk, addig megfélemlítőnek érzékeljük az életet, akadálynak, amelyen valahogy át kell jutnunk.

Forrás: Az vagyunk, Adyashanti – Világod vége